Ipari berendezések, acélszerkezetek és gépészeti gépek sópermetes vizsgálatakor gyakran előfordul olyan helyzet: a bevonófólia teljesnek tűnik, a tapadásnak nincs nyilvánvaló rendellenessége – de a sópermetes vizsgálat után felhólyagosodás, rozsdásodás és csíkkúszás jelenik meg. A sópermet teljesítménye szisztematikus mutató – a problémák kiterjedhetnek az aljzatkezeléstől egészen a bevonat kialakításáig és felhordási folyamatáig.
Ha olajszennyeződés, rozsda, oxidáció, por vagy előkezelési maradványok vannak a fémfelületen, előfordulhat, hogy a bevonat és az aljzat közötti kötés nem kellően stabil. Amint a sós víz apró filmhibákon keresztül belép a felületre, korróziós csatornák képződhetnek. Az aljzatkezelés a teljes korrózióvédelmi rendszer alapja.
Sok sópermetezési hiba nem a látható nagy repedésekből indul ki, hanem fokozatosan alakul ki a filmen belüli mikropórusokból, tűlyukakból és helyileg gyenge zónáiból. A sóspray-problémák megoldása azt jelenti, hogy nem csak azt kell megvizsgálni, hogy a fólia „fedett-e”, hanem a fólia eredendő sűrűségét és záróképességét is.
A vastagság egyszerű növelése egyenetlen belső-külső száradást, oldószermaradékot, filmzsugorodást és fokozott helyi feszültséget okozhat – végső soron új gyenge pontokat képezve. Az egyenletes rétegvastagság és a racionális bevonatrendszer-struktúra fontosabb, mint a vastagság vak követése.
Ha a különböző bevonatrétegek közötti kompatibilitás nem kielégítő, még akkor is, ha az egyes rétegek teljesítményvizsgálata elfogadható, a rétegközi meghibásodás együttesen léphet fel. Ha a sóspray meghibásodik, a teljes bevonatrendszert ellenőrizni kell – nem csak a fedőbevonatot.
Ha a bevonat korrózióvédelme és interfészvédelmi képessége nem kielégítő, a korrózió mindkét oldalra kiterjedhet a csík mentén, ami végső soron nyilvánvaló rozsdaterjedést mutat. Ha a csík kúszása erős, a bevonat védőképességét és az interfész stabilitását célzott elemzésre van szükség.
Az elégtelen nedvesítési és diszperziós állapot könnyen egyenetlen pigment- és töltőanyag-eloszlást okoz; az elégtelen szintezés mikrohibákat hagyhat a fólia felületén; a gyenge habzás visszamaradt buborékokat vagy lyukakat hagyhat maga után. Ezek a hibák normál megfigyelés mellett nem biztos, hogy nyilvánvalóak, de sópermetes környezetben a nedvesség és a só bejutási útvonalává válnak a bevonatba.
Az anyag közvetlen cseréje helyett szisztematikusan vizsgálja meg a következőket: aljzatkezelés → bevonatrendszer szerkezete → rétegvastagság → felhordási állapot → kikeményedési feltételek → összetétel-illesztés → sópermet meghibásodása. Először határozza meg, hogy a korrózió a csíktól, éltől, tűlyuktól vagy a fólia belsejéből indul-e ki – majd állítsa be az adott hibahely célzását.
Az ipari bevonat sópermet meghibásodása nem feltétlenül jelenti a bevonat rossz korrózióállóságát. Ami igazán befolyásolja a sópermetezés eredményét, az az alapfelületkezelés, a filmsűrűség, a bevonatrendszer szerkezete, a felhordási folyamat, a kikeményedési feltételek és a formulációs rendszer együttes működése által kialakított átfogó védőképesség. A legfontosabb formulázási területek, amelyekre összpontosítani kell: pigment és töltőanyag diszperzió, filmsűrűség, légbuborékok és lyukak eltávolítása, bevonat adhéziója és adalékanyag-illesztés.